Egy kissé kezd itt elharapódzni az irodalom ezan az újdonsült
blogon, de nem baj. Most éppen ilyen a hangulatom. Ezt az
Örkény-egypercest a Stuttgárti Magyar Kultúrintézetben hallottam a
Kaláka előadásában (természetesen megzenésítve). Nagyon tetszett,
ezért ajánlom más kultúrára éhezőknek is. A Google szinezéseit
sajnos nem tudom kiszedni, ezért most egy kis színt is viszek az
életetekbe.
ÖRKÉNY
ISTVÁN
Rossz álom
A lakó – Kirch Kálmán hegesztô – éjjel háromkor ért haza.
Kifizette a taxit, becsöngetett. A házmester nem jött. Fölmarkolt
egy csomó havat, és homlokához nyomta. Be volt csípve. Hûtôzködött.
Újra csöngetett.
A házmesterben benne maradt a soron következô horkolás. Szájába,
mint egy keserû íz, feltódult a düh. Gyûlölte az embereket.
Gyûlölte a lakókat, kiváltképp a késôn járó hegesztôt; imáiban
gyakran kívánta fejére a rosszat. Sokat imádkozott, mert egy olyan
szekta tagja volt, mely nem fogadott el mást, mint az evangéliumot,
és a szombatot ülte meg vasárnap helyett.
Kirch nem ismerte a házmesterben dúló szenvedélyeket. Az
Erzsébet-hídon
dolgozott mint délutános. Utána beült egy kis büdös zenés helyre,
és megivott három dupla szatmári szilvát. Három dupla szatmári
szilva után az ember már mindenkit szeret. Így köszönt:
– Jó estét, aranyos Hornák úr.
– Dögölj meg, büdös, lábszagú disznó – válaszolta a házmester
nem túl hangosan, úgyhogy elment köszönés helyett.
Ha éjfél elôtt csöngették fel, még csak elaludt valahogy.
Szerencsére itt, az új lakótelep legújabb házaiban, csupa korán
kelô lakott, munkás- és tisztviselôcsaládok. Csak ez a disznó verte
ôt fel minden hajnalban részegen. Ilyenkor már csak elkábulni
tudott, elaludni nem. Halkan párnájába dünnyögte, mint egy
altatódalt: „Dögölj meg, taknyos, szôke disznó, dögölj meg".
Kirch leküldte a liftet, bement a lakásába, és pizsamára
vetkôzött. Állandóan mámoros volt egy kicsit. Négy-négy hegesztô
bontotta a hidat, három mûszakban. Aki lentrôl nézte ôket, frászt
kapott, ezért aztán a legtöbbet fizették nekik, amennyit csak a
bérskála engedett. De ôk odafönt, az éjszaka szívében, nem
érzékelték a veszélyt. Nem is volt alattuk mélység, csak fölöttük
volt magasság. A kék fénnyel besugározták egész Budapestet; ha
akarják, hozzáhegesztik a földhöz az eget... A nôk mindjárt
libabôrösek lettek, ha megtudták, hol dolgozik: ez is tetszett
Kirchnek. Különben is csak azt csinálta, ami jólesett neki, és
minden, ami jólesett, megmámorosította egy kicsit.
Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett az erkélyre. Nagyot
lélegzett. Nagyot nyújtózott. A levegônek hó- és malterszaga volt,
s a hónak meg a malternak még egy kis külön szatmári szilva szaga
is. A szagkeverék olyan jól esett Kirchnek, hogy egy lépést
elôrelépett.
A semmiben állt. Az erkélykorlátok még nem készültek el. A
kapualjban lógott ugyan egy cédula: „Az erkélyre kilépni szigorúan
tilos" – és Kirch mindennap elolvasta ezt a cédulát, mégsem tudta,
mi van odaírva, mert ösztönösen irtózott minden tilalomtól. Csak
azt vette tudomásul, ami jólesett. Minthogy a téli szellô
frissessége jólesett, még egy lépést tett elôre. Aztán még egyet.
Aztán lezuhant.
Két emelet, plusz a magasföldszint. Kirch sokáig és jólesôen
zuhant. A szél úgy átfújt pizsamáján, hogy szinte meztelennek
érezte magát. Csinált egy szaltót, aztán belezuhant a hókupacba. A
hó magasra felkúszott pizsamája szárába. Kirch csiklandós volt.
Felnevetett. Aztán kievickélt a buckából, leverte lábszáráról a
havat, és újfent csöngetett.
Hornák úr felrezzent, de még sokáig feküdt hasmánt, a sötétbe
meredve. Dühe rögtön fellángolt, abban a hiszemben, hogy hátha a
hegesztô csönget, de mindjárt ki is aludt, mert eszébe jutott, hogy
az a részeg disznó már hazajött. Kimászott vackából. Hálóingre
nadrágot húzott, rá a télikabátot, arra a sált. Kicsoszogott. Mikor
a kapuhoz ért, szeme kidudorodott, hideg állt a hátába, ereiben
megaludt a vér.
– Jó estét, aranyos Hornák úr – köszönt a hegesztô.
Beszállt a liftbe. A lift búgásától nem hallotta, hogy Hornák úr
eszelôsen ordítozik az utcán, letépi magáról a sált, a kabátot, a
nadrágot és végül a hálóinget. A mentôk pokrócba csavarva vitték be
az ideg- és elmeklinikára, ahol mély álomba merült, miközben erôsen
dobálózott, és csikorgatta a fogát. Amikor e sorokat írjuk, még
nincs eszméletén.
(Forrás: www.hhrf.org/rmsz/00dec/r001230.htm
)
